Hazai Almanach 1831 - Csesznekvár (Kisregény)

C S E S Z N E K V Á R.

Kun László korábul.

A’ régiségnek bizonyos belső ingerrel munhálódó hatalma vagyon az emberi szíven. Egy

kormos, sok egyenetlen falcsorbákkal vállazott

sziklavárnak megpillantása a’ nem hivalkodva

általkelőt megigézi,’s elmélkedését a’ múlandóságnak meg nem mérhető tengerében elsüllyeszti. A’ mi ebben nagyon különös , az , hogy

a’ vizsgálat alákerült tárgyat nem úgy tekinti,

a’ mint szemei előtt á ll, az ő természeti vadságában , és borzasztó pusztaságában; hanem

képzeletének szabad röptében olly fényes sugá-

rak közé helyhezteti, milyenek között legboldogabb állapottyában sem volt. Az ő érdeklett érzékenysége nem mondgyanéki: ím e, itt é mohos

kőomlás alatt undorító férgek mászkálnak, ’s

a’ levegőnek tisztaságát dögleletes leheletekkel

vesztegetik. Nem mondja neki: im lásd , oda

fönn , az üdőnek terhe alatt meggörbedt vén falak

hasadékában véresek költenek, és a’ homályos

erdővidéket, melly nappal is borzalmas, éjjeli

madarak huhogási ijesztgetik. Nem azt, hogy

ez a’ vontatva előnyomuló megsemmisedés az ő

életének béköszöntgető enyészetét egy láthatatlan kéz emé látható képben majd nem megszóllamló elevenségben irja le, ’s az ég, és föld

között minden mulandónak ábrázattyát legnagyobb hűséggel felállítja. Nem ez lebeg előtte,

hanem, mintha az ember maga magát csalni

szeretné, csupa tündérségeket lát ő ottan, hol

valaha az emberi jusok, szabadon, félelem

nélkül, sőt győzedelmesen letapodtattak, az

ártatlanság meggyaláztatott, a’ pajkosság, féktelenség zászlót emelt, a’ jámborság koporsóba

tétetett, 's a’ nyomorúság, és az embert ember

által kínzó Ínségek a’ halál’ társaságában kegyetlenkedtek. Itt nyúlt föl valaha, (tapogattya

eszével) itt nyúlt föl valaha a’ sudaras torony,

mellynek harangjai a’ buzgó népet ezernyi ezerszer imádságra intették, és ezen szivrendítő

hegyeknek , völgyeknek , a’ keresztény halottakrul bút, és fájdalmat jelentó kongásaikkal

hírt mondottak. Ott diszeskedett az Isten háza

mellyben a’ hatalmas férfiú a’ Mindenható színe

előtt magát megalázta , gyarlóságát , bűneit

siratta, és bocsánatért ‘esedezett mellyben az

asszony, mint engesztelő angyal, kisded gyermekeit szárnya alá szedvén, az isten áldozó

szolgáját forró solozsmával késérte, és az éneklő nép között, mint valamelly vezércsillag fé-

nyeskedett. Ott lehetett a’ palota, mellynek

falain a’ vitézségre tüzelő bajnok képek f üggöttek, mellyben az üstökös apak a’ haza védelméről tanácskoztak, hölgyeik öleléséből a’ vér

mezejére, a’ keresztyénség tigris ellenségére

kiindultak! ’s midőn lelke az elmúltnak egész

pompáját fölfogta önkint egy nehéz fohászkodás fakad ki belőle , melly nála azt jelenti, hogy

azok az üdők , mellyeket ő mostani andalgásában

maga elejbe varázslóit, legboldogabbak , hogy

szinte mennyeiek voltak, a’ sziklavár pedig

maga a’ földi paradicsom. Épen igy játszik az

ember szemei előtt saját életének bimbókora.

Hányszor vissza röpül a’ már megélemedett ember gyermek éveire? mellyekben a’ lepkefogás,

fakard , laptajáték, jégén csúszás , madarászás,

képesek voltak minden vágyait kielégíteni. Ez

az  horizonáről már elhint derület, ártatlanságának édesen folyt napjai, mellyekben a" szív

térhetnem viselt, a'lélek borulást nem ismert,

szóval egész élete poézis volt, u ja b b ,’s újabb

ábrázatban bontakozó elevenség, most is bájoló

lánczokkal kötve tartyák őtet, és most is szá¬

jában vagyon akkori boldogságának lépesméze.

P e r s a r u m v i g u i r e g e b e a t i o r . Éltem,

mint valamelly Persa királyfin. H o r a t . — De

már! h ó r a s e m p e r p r a e t e r i t a d e t e -

r i o r s u b i t . Napról napra gonoszb óra kö-

szönt reám. Sen. Hi pp. Így tekinti ő mind

azokat az ötleteket, mellyek a’ múltra emlé-

keztetik.

Ezen elmélkedésrűl csak fel lépés kell természeti következéssel a’ helynek, mellyet néki

a’ kor távolléte megszentel, tiszteletére ; a’ szűk

itéletű köznép pedig, a’ mit amaz csak-csodált,

és tisztelt, babonákkal, és mesékkel föl tudja

czifrázni, ottan boszorkányoknak, késetteteknek, és vándor telkeknek sátort ütvén, melly

könnyű hitelt aztán a’ mocskos gonoszság igen

ügyesen tud czéljainak elérésére fordítani. Lássuk ezt egy vonásban.

A’ világgal egykorú Bakonynak egyik meredek szikláján épült Csesznek vára. Nem az;

mellynek töredékei a’ mi időnk nemzetségének

panaszollya elvirágzását,’s mellynek a’jövendő

a’ feledékenység örvénnyébe általhordja mozdítható tetemeit: hanem az, mellyet a’ szelídülő természet elvadítására , a ’ csinosodó

társaságok kivágására, sőt a’ keresztény név

végvesztére fölfegyverkezett tatár, hazánk sok

egyébb váraival elcsúfított. Nagy volt akkor

a’ pusztul is; küzönséges a’ rémülés. A’ síknak

falait fű , és bozót lepte. A’ várok dicsősége

főidig aláztatott. A’ nem rég kivűl belől csillogó kevély kastélyok kormát a’ több esztendők

záporai sem tudták lemosni. A’ mi pedig minden

fölött legsajnosabb , az volt, hogy sok kövér

földnek birtokosi, sok kincses erős várnak urai

a’ pogány nyilak, és láncsák alatt elhullván,

egész nemzetségek a’ viszálkodásnak áldozati lettek, ’s a’ leroskadt várak csak idővel

emelkedtek ki hamvaik alul: melly közben, itt

a’ nyilvános fosztogatásnak, ott a’ rüjtökben

űzött latorságnak ajtó, ’s kapu tárva nyitva

állott. így sinlődött a’ Haza Kún-László alatt.

Illy sorsban sinlődött Csesznek vára is. —

Az erdőfalvak hamarább lábra állottak, mint

a’ síkföldiek mivel a’ nép magát a’ fák, és

bokrok sűrűségében, és a’ kanyargó völgyek

suttonaiban könnyen, és jobban elröjthette, ’s

táplálására is a’ vadak, és gyümölcsök inkább

kezére voltak. De ugyan ez a’ körűlállás okozta ,

hogy az emberek az ő erkölcseikben inkább a’

vadakhoz , kikkel társalkodtak , közelítenének,

mintsem a’vadak hozzájok szelídültek volna.—

Győr vidékéről Beszprémbe az utazónak, ha

csak nagy kerülőt tenni nem akara , Csesznek

mellett kelle elmennie, és noha ez az ut sem

volt legbátorságosabb , de egyebek között ez volt

legjárottabb. — Valahol egy sötétes barlang,

vagy puszta templom , vagy omladozó vár volt:

oda már a’ legrégibb ídőben a’ vak hitel, vagy

tüzes képzelet, késértő lelkeket szokott szállí-

tani, és ezekről többnél több borzasztó történeteket beszélleni. Illy történet híjával a’ már

magában figyelemre méltó Csesznek vára sem

maradhatott.

Egy borongó őszi napon egy Kapitány Győrből két közvitézzel Beszprémbe indulván, már

Varsányban kéntelen volt az eső elöl betérni.

Az idő mind keményebben fogta, úgy, hogy

az élesen süvöltő széllel derekasan havadzott

is. De a’ Kapitányt sem a’ morgó zivatar, sem

a‘ beborult éggel közelgető éjj útyában meg nem

akaszthatta. Az erdőbe ereszkedvén , általázott

és fázott paripáik botorkáltak inkább, mint

mentek , s továbbá a komor sötétségtől nyo-

matván, es a’ szemeikbe vagdalkozó hótul akadályoztatván, elbódultak. Ekképen tévelyegtek

mind az éjbe, mind az erdőbe melyebben bé-

merülve. Menniek kellett, noha utvesztve, mert

a’ megállapodást józan ésszel nem választhaták.

Jól elhaladták már napkeletről Cseszneket, midőn oldalaslag szélbe vegyült kutyaugatás csapkodott füleikbe, melly azonnal kalauzok leve,

’s őket annyimennyi szerencsével a’ váralatti

faluba vezérelte.

A’ faluderékon egy ablakban pislogó mécs,

a’ házgazdájának vendéghivója , a’ vitézeknek

pedig jótevő csillagjok volt. „Nyiss ajtót jámbor !“ bekiált a’Kapitány. A’gazda már pőrére

vetkezve, hallván a’ lódobogást, kikiáltya az

ablakon: „minden jó lélek dicséri az Urat“ ,

és magára keresztet vet. „Jó lelkek vagyunk,

felel a’ Kapitány, csak nyiss ajtót, nincs kedvünk a’ tréfához, csaknem megmerevedünk.“

A’ gazda nem félelem nélkül, bundát akaszt

nyakába, és a’ nem kedves vendégeket megszállója. A’ legények lovaikhoz látván , a’ Tiszt

vacsorára! kérdezkedik, ’s hozzá teszi: „ ne

gondold jámbor hogy dúlok vagyunk. Beszprémbe indultunk, ’s é zivataros üdő okozta,. hogy

eltévedtünk. Adgy,a’mit adhatsz, kétszeráron

lesz mindened megfizetve.“ A’ barátságos ajak

fölvidámította az egészén magába vonult háznépet, ’s a’ hamar fölöltözött asszony is már talpon forgódott. „Van kenyerünk, felel a’ csapszékes , van gyümölcsünk , vitéz Uram, az uj

bor is már derekasan forr, jó a’ Sz, Márton

ludjához, mellynek fele szerencsénkre megmaradt“. „Királyi asztal“, feleié a’T iszt,’s nyájas

beszélgetés közt félre tévén láncsáját, és nyilát, nehéz öltözetéből is könnyebbíte magán ,

és asztalhoz ült. A’ takarékos vacsora különben

is izes volt, de még jobbá tette az éhgyomor,

kivált egy kancsó Sz. Mártoni borral föleresztve ,

’s mire a’ legények beléptek, már a’ lúd takarékosan elfogyott. „Semmi az “ , mondja a’ jó

szívű gazdasszony, és eggyet pördülvén , tele

hozza a’ kötényét dióval, retekkel, és almával:

,„elkel ez kenyér mellett“, mondja, és elejbek

teszi. A’ fáradt utasoknak nemiévén kevesebbé

szükségek a’ nyugodalomra, azon vetkezetlenűl,

a'm int a'helynek szükvolta engedte, ledőltek,

és a’ mécs eloltatott.

Még egysem szunnyadóit el, mikor az ablak alatt trombita harsogás között olly lódobogás hallatott, mintha száz lovas nyargalt volna

által. A' vitézek nem gondoltak egyebet,mint

hogy valami alattomosság vagyon ellenek intézve, és egy pillantatban láncsát ragadtak, de

a’ robaj egy általsuhanó szélnek hasonlatossá-

gára megszűnt. Feszült figyelemmel kérdezi a’

K a p i t á n y : Gazda ! mi dolog ez, hogy

illy későn katonák mennek ezen által ? vagy

talán itt szállanak meg?

Gazda, Nem katonák, vitéz Tiszt Ur, ez

itt mindennapi dolog. Alhatunk békével.

Kap. Micsoda? Ez mindennapi dolog? Tehát

annál gonoszabb. Ördögök csak nem lesznek.

Ember ! Ki az igazsággal!

Gazda. Dehogy ördögök! semmik sem. Csak

alugyunk, már elmentek.

Kap. De kik mentek el? honnan jöttek?

hová mentek?

Gazda. Semmit se aggódjék Tiszt Uram,

hála Istennek, jó helyen vagyunk, egy gombja

sem vész el, alhatik békével.

K a p . Ember ! farkas lakik a’ berekben tudnom kell. Ki az igazsággal!

Gazda. Nem lehet. Nem szabad. Inkább

mindenemet, csak ezt ne kivánnya tőlem Tiszt Ur.

K a p . En pedig épen ezt! atyafi! gyanús

ember vagy, gyújts mécset.

G a z d a - Uram, az én lelkem tiszta; de

magammal nem vagyok szabad. Csak azt az

egyet mondhatom: nincs veszedelem.

Kap- Vagy van, vagy nincs, én fölvilágositást kivánok a’ dolog felől, és ezt mingy árt

különben elbomlott a’ barátság és nem tudom —

Gazda. Szent Isten ! mit tegyek ? Engedgyen

meg Tiszt Uram. Ha hallgatok, az Urnák sem

árt, sem használ, de ha szállók elvesztem magamat.

Kap. Sem aszszony, sem gyermek nem

vagyok. Emberségemre fogadom, hogy magamban tartom. Oldozd föl a’ titok csomóját csak

így maradhatsz tőlem békevei.

A’ csapszékes szorongatva lévén, és a’ kapitányt tett fogadására esenkedve emlékeztetvén , így kezdi a’ környék titkát fejtegetni:

„Itt a’ falu fölött áll egy pusztult várnak

komor maradványa, mellyet lelkek, de nem

közönséges lelkek járnak. Rettenetes, a’ mit

csak nappal is hallani ottan. Gyermek rivást,

földmorgást, bika bőgést, kecskék mekegését.

Keserves énekszót asszonyi hangon. Mihelyest

bésötétedik kölönféle rémítők bolyongnak a’

szikla ormain. A’ torony ablakai, mintha tűzben volnának, úgy világítanak- Mondják, hogy

röpülő boszorkányokat is láttak fölötte. De éjje l, — éjje l, — nincs az az ember a’ ki hozzá

közelítsen. Hallottam, hogy valaki ezt próbálni

merte örökre oda veszett, és hogy ember koponyákkal már egy szoba egészen tele vagyon

rakva. Ezek azok a’ késértetek, kik tiszta

feketében , bival paripákon, trombita szóval

végig az útszán oda fölnyargalnak. Jaj annak,

kit akkor az utszán találnának. Beszéllik az öregek , hogy már egynéhányat nyakba vetett kö-

télen elhurczoltak, kiket kétség kivül megöltek,

mert soha nem jöttek elő. En éjfél felé még

az ablakon sem merek kinézni. Kérem is az

Urat, errül senkinek egy szót sem! mert oda

leszek.

„Ez hát a’ titok ? kérdezi a’ vitéz , és nincs

semmi hozzá " A’ gazda esküvéssel erősíti,

hogy ő ennél egyebet nem tud, ’s hogy a’ ké-

sérteteket még soha nem is látta ’s itt a’ beszélők elhalgattak. — Minden mély álomba

merült a’ Kapitányon kivűl, kinek száz, meg

száz gondolatok fordultak meg fejében. Elég

az , hogy ő álomtalanul virradóit meg. Heggel

okul vetvén egészségének változását, kijelenté a’ házgazdájának, hogy ott fog napolni,

’s jó ebédet rendelvén, parancsollya legényeinek, hogy a’ mennyire lehet, keveset láttassák

magokat az udvaron , a’ házon kívül pedig éppen

ki ne lépjenek. Ebéd után meg néhány kérdé-

seket tévén a’ Csaposnak, szürkület tájban

kardot köttet vitézeivel, ’s az eggyiknek két,

vagy három szál gyertyát, a másiknak egy

kanna bort parancsol adatni.

A’ gazda azonnal elgondolta a’ szándékot,

nem erőltetett rémüléssel elejbe lépvén: „ az

Istenért! vitéz Uram , ne cselekedgye azt, monda , bizony soha sem fog onnan többet viszsza

jöhetni, és én is elvagyok vesztve.“ „Az az

én aggságom“, feleié a’ Kapitány. Mennyünk !

és mentek. Ki a’ szikla meredekségét látta,

elgondolhattya, milly nehéz, milly bajos volt

a ’ fölkapaszkodás , kivált a’ megnyálkásodott göröngyös ösvényen. Fölérvén, mindent

csöndességben leltek. — A ’ várkapun belől

alkalmas térség nyílt előttök, melly hajdan

minden bizonnyal udvar volt. A’ belső kapuhelyen lépcsők vezettek a’ fölső emeletbe hol

legelsőben eggy tágas szobára nyílt az ajtó.

Közepén eggy rozzant négy szögű asztal, és

semmi egyébb. Erre rakták le a’ kánnát, és

a’ fegyvereket. A’ Kapitány gyertyát gyújtván,

eggyik kezében karddal, másikban a’ világító

gyertyával lépdezvén , elkezdi vizsgálódását, de

legényeit a’ nagy szobában hagyá. Mindent,

a’ mit talált, nem az óság korma, hanem az

undorító tisztátalanság szenvedhetetlenűl viszszataszítóvá tön. Az árva kápolna gyászos állapottyában is bizonyitá régi diszességét. Elpusztult ugyan az oltár, de a’ falon föstött

képek , az ó kori áj tatosságnak kezességéül csak

nem szóllarnlólag ékeskedtek, ’s úgy tetszett,'

mintha a’ szemlélőt az Isten , és Szentek társaságába helyheztetnék.

Innen elfordulván, eggy igen keskeny folyosóra akad, mellyen a’ hulladék kövek között

végig botorkálván, szemébe tűzik a’ torony, de

minden közösülés nélkül elválasztva a’ vár falá-

tul. Míg annak vizsgálásaiban kévéssé késik,

sajditák fülei, mintha hárfa püngés szállangana

a’ torony felül. Megkettőzteti figyelmét, és im ,

noha nagyon bádgyadt ajakrul, de még is érthetőképpen ez az ének vegyült a’ hangok közé:

Hárfám , éltem megtartója ah miért voltál ,

Kövek közé illy ártatlant miért zárattál?

Nyugodnék most fonnyadozva békességében

Testem amott az ut félen bükkök tövében ;

Ott, hol boldogabbak,

Nálamnál a’ vadak ,

Mellyeknek értelmek

Nincs , de szabadak.

Éjjeim nek ném aságát vércsék zavarják ,

Nappal tőlem a’ verőfén yt falak takarják ;

Nem tudom az esztendőnek változásait,

T e le t , ta v a s z t, n y a r a t, ’s fecsk ék bucsuzásait ;

Künn ha az ég b o r u l,

Ism ét megvidámul ,

A z élő term észet

M indennap ujjul.

D e hervadnak e ’ sötétben arczám rózsái ,

E len yészn ek term etem ről épségem báji.

M íg szabadban m ásnak k eze k öt bok réták at,

A ddig én itt szám lálgatok gyászos órákat.

V o lt , ’s nincs rem én ységein ,

H ogy szű n ik Ín ségem ,

Es gonosz csillagom

Itt veti végem.

Így éneklett a’ láttatlan, és megszűnt. Értette

ugyan a’ Vitéz, hogy ez a’ toronyban sinlő

aszszonyfogolynak fohászkodása, de többet ennél

semmit sem. Forgott eszében a’ szabadítás, de

átlátta a’ lehetetlenséget is* Az üdő rövid, az

erő kevés, az átjárás elszakasztva, szóval, a*

jő szándéknak, végre hajtása üdőhalasztást tanácsolt, és ezzel elméjében borongd gondolatok

között legényeihez viszsza lépegetett.

Az ajtdmögötti szögletben eggy idomatlan

kődarab volt a’ falhoz támasztva. Midőn a’ vá-

logatásban nincs mód, az alább valók is elkelnek , a’ Kapitány is most tehát erre ülvén, kö-

nyökeit térdeire nyugosztván, árczáját két tenyerére takarta, elméjét a’ gondolatok verhetetlen térségére bocsátván. — Legtovább akadozott az éneknek némelly fogásain. „Miért

vádollya, kérdezi magában ; miért vádollya a’

kesergő hárfáját, mint élte megtartóját? mit

akar az útféllel, a’ bükkök tövével mondani ? —

A’ torony fölső ablakai meszszire világítanak;

mint lehet az tehát, hogy az esztendő változásait

néni láthattya Ki által, és hogyan tápláltatik?

Mire czélozhat hoszszu raboskodása ? Lehetne-e , és miképpen a’ boldogtalant megmenteni ?

— A’ közlegények iddogáltak, de a Tisztnek

nem volt hozzá kedve. Ezen tanakodásai kö-

zött elérkezik a’ lélekjárásnak órája, az éjfél

köze.

A’ trombita harsogás, és renditő dobogá-

sok jelt adnak a’ késértetek megjelenéséről.

Fölugorván a’ vitézek, mezítelen karddal a’

puszta ablakokra sietnek, es tizenkét fekete lovagot látnak takart sisakkal, láncsával az udvaron sorba állani, kik szőtalanul leszállván, és

aczél paizsaikat öszszecsapván, a’ lépcsők felé

tartanak# Párosán lépnek-be az ajtón, és a’

három vitézt körbe szorítván , legutől jött eggy

amazoknál különösebb termet, főtül fogva talpig

piros köntösben , ezüst csatos szijjal által övedzv e, hoszszu fehér szakállal. Fegyver helyett

réz, vagy arany vékony pálczát forgatott, és a’

mint mindenből kitetszett, ő volt a’ késértők

vezére. Ez a’kerületen kivűl jelt ád veszszejével,

es a’ késértők négyén négyen minden vitézre

feszitik láncsáikat. Megszóllamlik

A’ Ve z é r : Valaki a’ kardot ezen pillantatban le nem teszi, halál fia. — Nem annyira

a’ kemény szónak, minta’ nyilvános erőszaknak

kellett engedni, és látván , hogy a’ veszedelem

minden esetben nagy ugyan , de nagyobb lehetne

az ellentállásban, kardgyaikat az asztalra nyujtóztatták , kárhoztatván a’ dolgot, mellyben a’

fogadósnak tanácslása ellen vakmerőn ereszkedtek.

Ekkor a’ vezér előveszi röjtött lámpását, és indulatos haraggal kiáltya: „utánnam!“ A’ vitézek

közbe zárva kéntelenek voltak a’ sötétben arra

menni, a’ merre késértettek. A’ menet lassan

folyt, és soká tartott; ’s észrevehetőleg mindenkor alább. Végre kinyílik a’ lámpás, és eggy

felette borzasztó tágos üregben lelik magokat. A’

vezér mingyárt érczveszszejével eggy kört jelöl

k i, és a’ vitézeket közepére állítván , a’ késértő-

ket a’ kör szélire rendeli, maga pedig magas állásiul kinyújtván veszszejét, így kezdi kérdéseit:

Ve z e r. Ti kik vagytok ?

Ka pi t á ny. A’ Magyar Király vitézéi.

Vezer . Ki küldött ide benneteket? és mit

akartok é szent helyen, a’ lelkek gyülekezeteben ?

K a p i t á n y . Minket senki sem küldött.

Hivatalos járásunk vagyon a’Posonyi Várnagytul Beszprémbe a’ Kunok, és Szerecsenyek dolgában , kik a’ népet igen zsarollyák.

V e z e r . Csesznek vára nem Beszprém, mit

kerestek itt ?

Kap. Csak látni kívántuk, mert nagy hír

jár felőle nálunk.

V e z é r. H ol, és miféle hir ?

Kap. Győr körül azt beszéllik, hogy itt

lelkek járnak , nem csak éjjel hanem meg nappal is.

V e z é r. Ha ez a’ h ír, mért jöttetek erre.

Kap. A’ tegnapi zivatarban utunkat vesztettük, mert mi másfelé indultunk.

V e z é r , hol szállástok?

Kap. A’ falu csapossánál.

V e z é r . Ő küldött ide benneteket ?

Kap, Nem küldött. Az egész dolog titok

nála.

Ve z é r . Kiknek tartotok bennünket ?

Kap. Azt az ember el nem gondolhattya.

V e z é r. Ha meghaggyuk élteteket, mit

beszéltek Csesznek várárul.

Kap. Megerősíttyük a’ hirt, hogy valóban

lelkek járják, és megmondgyuk, hogy valaki

magának jót akar, kerüllye vidékét.

Itt vége lett a’ kérdezkedésnek. A’ Tiszt

vigyázott, hogy feleletében vagy magának , vagy

házigazdájának veszedelmest ne ejtsen, melly

őrizkedése nem is lón sikereden mert a’ vezérnek jeladására a’ fekete sereg elkezdvén

voksolását, fele életre, fele halálra szavazott.

A’ kétséget a’ vén szakállos oszlatta-el, így

mondván ki í t él et ét Mi nt hogy hadi emberek

vagytok, ’s a’Király, és Ország dolgában jártok , a’ lelkek hatalmábul, mellybe magatokat

meggondolatlanul vetettétek , megmarad éltetek.

De mivel éretlen vágyódással éjjel, fegyveres

kézzel, a’ mi még eddig nem történt, itt megjelenvén, a’fölsőbbiek tanyáját, a’ lelkek szent

helyét megförtőztettétek, lássátok az égi, és

pokolbeli valóságok rettentő hatalmát, és a’

lelkek országának fényességét borzadni tanullyatok ,’s é rémítő várhoz soha többé ne kö-

zelítsetek.

Erre az öreg magas polczárul leszállván,

némelly dörmögései után veszszejével megcsapja

a’ földet „én téged ígymond, kénszerítlek,

pokolbéli sátán , küldgy ide eggy lelket orszá-

godbul!“ A’ föld megnyílik, és föl áll eggy

nagy, egészen fekete termet, nyaka, kezei,

lábai meglánczolva, és orrán , száján tüzet

okádva.

„Ki vagy te ?“ kérdezi a’ vén vezér.

Lé l e k . En ez előtt ötven esztendővel ennek

a’ várnak kegyetlen ura.

V e z é r . Nevedet akarom tudni.

Lé l e k . Az én nevem sok ezertől megva-

gyón átkozva ; nem szabad említeni.

V e z é r. Hol van most helyed ?

L é l e k . A’ pokol mélységében.

V e z é r. Mikor szabadulsz meg ?

L é l e k . Soha! soha sem.

V e z é r . Használhatna-e valami szabadulá-

sodra ?

L é l e k . Semmi sem! Örökre elkárhoztam.

V e z é r. Mi okbul ?

L é l e k . Mert a’ szegénységet kinoztam,

az árvákat özvegyeket nyomorgattam, hamis

ítéleteket hoztam az igazságot megrontottam

magam pedig a’ Zsidókkal, pogány Szerecsenyekkel tobzódtam, azoknak jobbágyaimat pénzen

eladtam, a’ tatár háborúba nem mentem, hanem

inkább az ország pusztulásakor magam is dúltam , fosztottam , és ezen kegyetlenkedésem kö-

zött tépett öszsze a’ föld népe minden famíliámmal eggyütt.

V e z é r . Én téged kénszeritlek átkozott

lélek ; menny viszsza helyedre , mellyet gonoszságoddal érdemeltél. És ezen szavakra a’ lélek

a’ földbe süllyedt. A’ vezér újra megcsapván

a’ földet ime eggy aszszonytermet emelkedik

föl, mellynek csak kepe, és nyak keszkenyője

fekete, egyébbaránt tiszta fehérben, lánczok

nélkül. A’ ven bűvölő ezt is kikérdezi:

,,Ki vagy te?“

Lé l ek. „Én valaha ennek a’ várnak földes

asszonya.“

V e z é r. Hol van helyed ?

Lél ek. Hely nélkül bujdosom, míg Atyámfiái rajtam nem könyörülnek.

V e z é r . Hogyan szabadulhatsz meg ?

L é l e k . Ha atyámfiai esküvéssel megfogadgyák, érettünk boszszut nem állanak hogy

senki közülök valaha é várban nem lakik ;

hogy valami hozzá tartozik örökre jobbágyaiknak engedik.

V e z é r . Néked nem nagy bűnöd lehet,

hogy egészen el nem kárhoztál?

L é l e k . Csak az, hogy férjem kegyetlenségébül én is részesültem; de ez is akaratom

ellen történt. Ah, sokszor kértem én őtet,

de nem használt, ’s csak magamban siránkoztam.

V e z é r. Mi volt akkor ez a’ hely, hol most

vagyunk ?

L é l ek . Ez volt a’ rablott kincsek lerakó

helye. Azért a ránk támadó pórság itt ült meg

bennünket.

Y e z é r. Hová lett az a’ sok kincs ?

L é l e k . Gyilkosaink magok közt fölosztották.

V ez é r - Van- e máshol valami éltévé ?

L é l e k . Sehol sincs.

V e z é r . Én téged kénszentiek; boldogtalan lélek, távozzál el. És a’ lélek ugyan azon

módon elsüllyedt.

Most irtózatos égdörgés , villámlás támad ,

valamint midőn a’ föld, és felhők között ezek

az elementumok legmérgesb dühösséggel csatázni szoktak, úgy , hogy a’ vitézek alig álhattak lábaikon. Midőn pedig a’falakon kürüskörül

láttak száz, meg száz tüzes békákat,kígyókat,

sárkányokat, ’s több illy ocsmány állatokat

öszsze viszsza csúszni mászni, ekkor már végső

veszedelmeket bizonyosnak tartották. Azonban

ez az előttük megfoghatatlan tünemény egyszerre megszűnt, reá iszonyú büdösség következett, és a vakító fényességet halálos csönd,

és sötétség váltotta föl.

Ezen túl eggy szót nem hallottak. Bátortalan lépésekkel megindulván kétes tapogatásaik

tán botorkáltak, míg a’ Tiszt nagy sokára a

három kardra tapint. Tudta már hol légyen,

de csak egyedül lévén, legényeire várakozott.

Nem kevés üdőre csoszogást hall, és a’ jövő

elejbe lépegetvén , ,,én vagyok“ súgja néki, és

megfogván kezét, az asztalhoz vezeté. Még a’

harmadikat kellett várniok, de azt mind hijába !

Már viradni kezdett „szegény Mike , mond a’

Kapitány, a’ bizony oda veszett, az Isten tudgya,

mi történhetett vele talán soha sem láttyuk,

gyere, mennyünk“ és alá mentek.

A’ fogadás egész éjjelét nyugtalanul tölté ,

és már minden reménnyét letévén, kilép az

ajtón, hogy a’ lovakat megitassa, midőn a’ két

viszszajövő előtte terem. „Szent Isten! öszszecsapja kezét, ez boszorkányság. Bizony a’ lelkek

sem foghatnak ki V katonán. De látván a

hijánosságot, „hát' a’ harmadik kérdezi, talán

csak oda maradt ?“ ..Gyalog küldöttem előre felel

a’ Kapitány, mivel igen megfázott, míg kimelegszik, utol érjük“ 's a’lovakat megitatván,

és fölnyergelvén, a’ házigazdát pedig számvetés

nélkül gazdagon kielégítvén, elindultak.

A’ vár mellett némán ballagtak által, csak

a’ Kapitány tekintgetett fel fel szemmel a’ torony

felé. „Szerencsétlen áldozat, mondá magában

ha az Isten segít, és későn nem járok, akarom,

hogy ne soká tartson szenvedésed.“ Leérkezvén

a’ völgybe, a’ közvitéz is lelket vévén így kezd

bölcselkedni: „bizony Kapitány Uram jobb lett

volna nekünk ezt a' boszorkány fészket soha

sem látnunk. Bezzeg drágán fizettük meg az

árrát oda szegény Mike, ’s talán már eddig

maga is lélekké vált. Mink sem meszsze voltunk tőle.“

K a p i t á n y . Mi tagadás benne, hogy a’

jó legényt sajnálom; de magára vessen, mért

maradt el tőlünk.

L e g é n y . Azt nem csodálom , hogy elmaradt , de oda mennünk nem kellett volna. Mi a’

nyereségünk az egész tréfábul ?

K a p i t á n y . Meglátod, hogy ez nagy nyereséget hoz, csak neked lakat legyen a’ szá-

jadon.

L e g é n y . Ur Isten ?

K a p i t á n y . Gondolod , hogy ott lelkeket

láttál?

L e g é n y . Hát mik voltak volna?

K a p i t á n y . Együgyű te! hát ügy öltöznek , úgy fegyverkeznek a’ lelkek ? A’ léleknek

nincs teste, a’ lélek lovon nem nyargal, sem

láncsát embernek nem szegez, sem valakit el nem

zár.

L e g é n y . Hát a’ lánczozott fekete lélek!

hát az aszszony, kik mind ketten a’ föld alul

bújtak föl, és oda szállottak le meg az égdörgés , villámlás ? kigyök, békák a’ falon ? de Uram

lelkek biz azok.

Kap. Ez mind szemfényvesztés. Sokat tudhat az ember, ha ráveti a’ fejét.

L e g é n y . De kakuk hállyon vele, ugyan

hát mik lehettek ?

K a p i t á n y . Meglássd, hogy csupán gonosz

emberek a’ vidéknek rémítői. Te hallgass, telkedre legyen mondva.

L e g é n y . Az legkevesebb. Semmibe sem

kerül csak szegény pajtásom.“ —

K a p i t á n y . Már meg van! talán még az

is kivergődik ; de te addig hallgass, mert elrontanál mindent. Es meghagyom: magamnak se

említs ezentúl eggy szót is Csesznekvárrul. Ott

vannak a’ Zsidók, a“ Szerecsenyek , beszélhetsz

azokrul akár csömöriéig, nem bánom.

L e g é n y . Igazán mondgya Kapitány Uram *

ugyan ebül van az ország azokkal a’ büdös hadakkal. Én nem tudom, mire nézik a’ napot

a mi nagy Uraink ? Mindent a’ Zsidóknak hagynak fölfalni. A’ husvágás, csapszékek, boltok ,

eggy szóval minden árulás zsidó, és szerecseny

kézben vagyon. Ok bírják a’ vámokat, és harminczadokat, ők szedik az ostoradót; keresztény

cselédeket tartanak, magyar feleségeket vesz-

nek, és ezeket utóbbá mind zsidókká teszik.

Ha csak az Isten nem könyörül rajtunk, nem

tudom mi leszsz vélünk, úgy elhatalmasodtak.

A’ szép jószágokat magokhoz nyallyák, a’ kereskedést mind ők bírják; a’ Magyarok naprul

napra elszegenykednek ezek a’ pogányok pedig

naprul napra gyarapulnak; feleségeik csak henyelve híznak, mint a’ pávák, úgy járnak; a’

mi munkás aszszonyaink húznak vonnak, izzadnak, meg is alig virradnak egy jó vasárnapra*

Meg a’ szónak fele szájában volt, midőn

vélek szembe találkozik eggy kétkerekű talyigát

vonó rongyos ember, éppen egy hajlaton pihenve. „Honnan jámbor földi ?“ kérdezi a’ Tiszt.

P a r a s z t . Szalábul Uram!

K a p i t á n y . Mit vontatsz?

P a r a s z t . Szegény beteg feleségemet, és

három gyermekemet.

K a p i t á n y . Hová szándékozol?

P a r a s z t Azt Isten tudgya; talán csak talá-

lok valahol jó emberekre, kik között megakadhatok-

K a p i t á n y . Mert hagyod el Szálát?

P a r a s z t . Hogy ne hagynám el holott

földes uram mindenemet elvette még a’ nagyobbik leányomat is.

K a p . Ki volt a’ földes urad?

P a r a s z t . Egy kegyetlen gazdag Zsidó, kit

az Isten verjen meg, semmi bajom sem lett

volna , ha magamat zsidóvá hagytam volna tenni : de hallyak meg inkább, mint hitemet megtagadgyam.

A’ Tiszt mélyet sóhajtván , megajándékozó

a’ földön futót, és tovább ment.

„Ehol ni! kezdi ismét a’ közvitéz, úgy vagyunk , a’ mint mondám. — Csak azt a’ Kun

László szekerét ne kellene látnom. Azok a’

Kunok sem a‘ jobbak ám. Bár maradtak volna,

a’ hol voltak, De Csakhogy a z ember

nem örömest szóll külümben azt mondanám,

hogy a’ mi Lászlónk nem Sz. László Király, ki

a’ Kánokat jól megugratta. — De azok a’ Zsidók nem mennek ki az eszemből. Mindent,

mindent zsidó kézbül kell venni. Ezt a’ vércse

paripámat is zsidóiul vásároltam, nem is merem

mondani milyen drágán. Ha ez soká így tart,

jó éjtszakát Magyar Ország! maholnap zsidó

ország leszsz belőled, és meg keresztet sem

lehet máshol látni , mint a’ Magyarok hátán.

K a p i t á n y . De már igazán csömörletig

megy fötyögésed. — A’ Tiszt nem ok nélkül neheztelt, mert most az ő gondolati, és plánumai

egyebekkel foglalatoskodtak, ’s azért a’ legénynek végképpi elhalgatást parancsolt. Az egész

késértet történetéből főképpen az előidézett

várurnak, és asszonynak a’ parasztság részére

kedvező vallomásait vette bírálás alá. „Értem

má r , úgymond , mire üt ki az egész rémités,

hogy a’ vár Örökösei boszszut ne állyanak hogy

a’ birtokot a’ parasztságnak engedgyék ; értem ,

miért nincs az egész várban elröjtött kincs;

mire való a" hajdani földes urnák a’ pokolbul

szabadulhatlansága. Mind ezek megerősítenek

első vélekedésemben , hogy a’ lelkek nem egyébb

valamelly fosztogató szövevénynél.Lí Ezekkel

magábul a ’ történetből kivontt képzetekkel

eltelve , éri el Beszprém kulcsos várát. Egyenest

az Ispánhoz járul , kinél küldetését végezvén,

elÖlfordíttya Cseszneki viszontagságait is. Az

Ispán komor tekintettel kezdi feddeni:

Volt-e kegyelmednek Egyediül a’ Posonyi

Várnagytul Csesznek vizsgálása föladva?

K a p i t á n y . Nem volt.

I s p á n . Mi köze volt tehát kegyelmednek

a’ lelkekhez? Akarom, hogy kegyelmed az elmaradott legényért legényt állítson.

Kap. Magam sem tudom, mi esztelenség

birt r á , hogy olly veszedelembe avatkozzam.

De talán vakmerő késértésem nem lehet haszon

nélkül. Az emberiségnek pártyát fogni, a’ babonának titkát fültakarni, és a’ régi gonosznak

véget vetni úgy gondolom ha valakinek ,

leginkább vitézlőnek szent kötelessége. Hogy

legényért legényt állítsak , tudom tartozásomat.

Adott az Isten mibül, meg leszsz az is , és

miattam az ország kárt nem vall. Azokbul, a’

miket tapasztalék, szükségesnek találom első-

ben a’ szerencsétlen fogolynak kiszabadítását

azután a’ haramia szövetkezésnek elfojtását ,

mire a’ puszta falaknak földig rontása úgy vélem

én , minden ellenmondás nélkül elkerülhetetlenül

szükségessé tétetett. De még jobban szeretném ,

ha őket kézre keríthetnek.“

Az Ispán azon esten elbocsátván a’ Kapitányt, egész éjjelen által magában tűnődött,

mittévő lenne. További fontolás után a’ borzalmas dolgokat ő is szivére vévén, meghatározd, hogy az országnak mostani szomorú

fektében a’ már régen boszszútlan kóborlásoknak, vakmerő fosztogatásoknak véget vetni,

az utonjárokat bátorságba helyhetni szükséges

légyen. Ezen eltökélléssel megvirradván, a’

Kapitányt hivatá, hogy a’ mit magában vé-

gezett, a’ tapasztalával is értesse. Azért is

így száll hozzá:

„Akarom hallani kegyelmed szájábul, mint

véli, hogy a’ dologhoz legalkalmatosabban lássunk ?“

Kap. „Vélekedésem az, hogy elsőben fényes

nappal a’ foglyot megszabadítsuk. De erre is

oily készülettel kell mennünk, hogy ha erőszakos

ellentállásra lelenclünk, igyekezetünk meg ne

fenekellyék. A’ mi utánna következik, azt az

akkori üdőbül, és kör ülállásokbul határozhattyuk meg.

I spá n. Kegyelmed tanácsának csak része

elfogadható. Az eggy fogolynak szabadulása

nem teszen eleget a’ fő dolognak : azért fényes

nappal menni, roszszul választott gondolat. Meg

kell várni, míg az üdő is kedvez akarom

mondani, olly sürfi köddel, mellyben az ember

csak a’ mellette állót kölömböztethesse. Addig

kegyelmedre legyen bízva a’ toronyhoz fölszolgáló lábtókat készíttetni én ötven legényt adok

kegyelmed keze alá, kik paraszt öltözetben ,

nyíllal, és láncsával fegyverkezve kissebb csapatokban széllyedve kövessék kegyelmed vezérlését. Meglévén a’ szabaditás, kegyelmed a’

falut vesse zár alá, és engem tudósítson.

Egy hét múlt, mi'g a’ kívánt ködös üdő

következett. A’ Kapitány készen volt lábtóival

az Ispán is fölruházta ötven gyalog vitézeit, és

elmondván oktatását, a' Kapitány keze alá bocsátá ókét, négy szekeret is rendele hozzájok,

mert akkori üdóben ennyi is szűkén került.

Vida, (ez volt a’ Kapitány neve) előbbi

legénnyével lóháton előment a’ négyszekér

utánna ; a’ gyalog vitézeket pedig, mintha

vadásznának, az utón kívül, az erdő szélben,

elszéledve úgyrendelte, hogy őtet szakadozott

csapatokban kövessék, tőle meszsze ne maradozzanak , és az első kürt szóra mellette teremjenek. Csodálkozására Olaszfalunak eránnyá-

ban az útfélen eggy boruló cser alatt megpillantanak eggy vörös köpönyegbe takarkozott

szakállas öreget, ki kezei köztt pergament levelet kifeszítve tartván, szakálla mozgásábul

úgy látszott, hogy imádkozik, és az általkelőkre

fél szemmel pillogat. A'Kapitány is reá tekintvén , vélt hozzá, mintha valahol látta volna, ’s

megállapodék.

„Ki vagy jámbor Öreg , kérdi a’ Kapitány,

itt az utfélen illy zuzmarás íidőben, illy fojtó

ködben.

Az Öreg halgat.

Kap. Talán alamizsnát vársz?

Halgat erre is.

A’ Kapitány le száll, ’s a’ kantárszárt legényének nyújtván, elejbe lep a szakállosnak.

Ki vagy, es mi kereseted itt ? szorongattya

rádördülve.

Az Ör e g. Éretlen fiú , ne háborgasd az Isten

emberét. De ezt olly töredezve ejté , hogy a’

félemlést a’ kérdező könnyen észreveheté mert

a’ Tisztet már leszállottában megismeré.

Kap. Isten embere tehát? Az én is vagyok

de én nem ezt a’ feleletet várám tőled , — és

nem is elégszem meg véle.

A z Ö r eg - Hagyd ar bölcset magára , ki az

Isteni titokba nem vagy beavatva.

Kap. Azt helyén hagyom, mert az igaz,

de tudom azt is, hogy isteni tanács te reád sincs

bizva.

Az Ö r e g. Ifjú ! ifjú ! mélyen ereszkedel a’

vakmerőségbe. Jobb volna vágyódat megzaboláznod , hogy sem veszedelmest hallanod.

Eddig a’ Tiszt csak gyanakodott, most kétségén kivűl megvalosodék nála, hogy az, kivel

szavat váltogat, a’ Cseszneki lélek vezér. Még

is mintha nem ismerné, folytatta tovább :

Itt én sem vakmerőséget, sem veszedelmest

nem látok szólly világosan , hogy veszedelembe

ne kerüllyek.

Az öreg márelhivé, hogy meg nem ismértetett, bátrabb lévén , bölcske hangon viszonozá :

Fiam ! óvásodra legyen mondva , hogy most

sem jól indultál. Addig, addig háborgatod a’

lelkek országát, míg elmerülsz. — Sajnálom

virágzó ifjúságodat.

Kap. Köszönöm intésedet jámbor atya de

kérlek , mikor háborgattam én a’ lelkek orszá-

gát, és mért féllyek az elmer üléstül ?

A z Ör e g. Az Isten mberénél nincs titok.

K a p. Ha már így van , az sem titok nálad ,

hogy Csesznek várában lóhátas lelkek járnak,

ugy-e?

Az Ö r e g . És hogy ott vitézkedni akartál , de —

Kap. Es hogy te ott zsiványmester vagy ?

hol a' legényem ?

Erre a’ vörös köpönyeges fölugrik, és szalad , a’ Kapitány pedig utánna. A’ gonosz lé-

lekvezér bizott, és bizhatott az erdő sűrűségé-

ben , és a köd homályában, a’ Tiszt pedig

nem győzte csodálni, hogy eggy fehér szakállos

öreg őtet, fiatalt, sok lépéssel eltudta hagyni.

De a’ czinkost is elhagyta eddig hű szerencséje,

mert eggy fagyökérben megbotolván, hasra esék,

és hirtelen fölkelését köpönyegjének szárnyai

gátolván, ott nyomattatott. „Föl ne kelly;

menydörgi rá a’ Kapitány, mert keresztül lesz

döfve. Ezzel kürtöt fúv , ’s a’ Beszprémi vité-

zek , kik már nyomán jártak, ott teremnek.

Kössétek meg! ezt a’ harambasát. Azok kifejtvén köpönyegébül, ’s gucsmáját is levonván ,

kezdik nevetni, hogy a’ gucsmával eggyütt a’

szakáll is lejött, és az eggyik, ki a’ szakállos

főtakarőt tartá, enyelegve mondgya: ki merje

állítani, hogy ez nem lélek ? hiszen lám a’ szakálla nem a’ bőrén terem , hanem a’ gucsmáján,

s ez alatt kezeit hátára húzták , hogy csontyai

is pattogtak. Ki hinné? Termetre egy derek

fiatal ember volt.

Eggyik vitéz fölveszi a’ pergamentet, és

a’ Kapitánynak nyujtya. Ki mondhassa el Vida

bámulását ? A’ pergament az .ő nemzetségét

illette. Salamon Királynak adomány levele volt,

mellyben a’ Király Yidnak hiv szolgálattyáért

(ki utóbb Geiza , és László ellen viselt hadban

elesett) Cseszneket, minden hozzátartozóival

ajándékozta, ez előtt két száz esztendővel. így

játszik a’ szerencse az emberek sorsával!

Boldog Isten ! mondgya a’ Kapitány ki

hinné, hogy ez nem csupán álmodás? Hallottam,

hogy valaha Csesznek Nemzetségemet illette —

és a’ mesékhez számláltam, ’s imhol! Hallottam , hogy ősöm ősei adomány levelet emlegette k , melly nem tudom hogyan a’ Tamási nemzetséghez származék által és ugyan Salamon

Királyiul, de fülem mellett eresztettem és ime !

Vida kötözött rabját Zirczre késérte , ’s

magát bejelentvén az apátnál, szíves fogadást

nyert magának is, legényeinek is a’rab pedig

elzáratott. A’ barátságos vacsoránál csak kevesen

voltak. Ott beszéllette el Vida előbbi viszontagságait Cseszneknél, és a’ mostanit az ut mellett,

s kérte az Apátot engedné meg, hogy rabjának

vallatását ott vihesse végbe. Az Apát megengedte,

csak hogy a’ szerzeti házra tekintő illendőséggel.

Hodára kelve, Vida rabjának vallatását az

udvarra rendelte. Az Apát és a’ Szerzetesek az

ablakrul néztek le. A’ rab kivezettetik. A’ Szerzetesek eliszonyodtak, de főképpen az Apát és

Priorját azonnal követül küldvén, a’ Kapitányt

magához kéreti. Ez enged , és tisztességgel üdvö-

zölvén a’ Szerzet elsőjét, tudakozta szándékát.

Kapitány Uram , szóll az Apát, lehetetlen,

hogy ez gonosz ember volna. Olaszfalvi jobbá-

gyim között legtehetősb , leghívebb , legájtatosb.

Hiba lehet a’ személyben. Ez még nem üdősebb

huszonnégy esztendősnél, kérem legyen szómra

tekintet.

Kap. Édes Apát Uram, magam is csodálom ,

hogy eggy hetven esztendőt mutató vén eggy

szempillantatban megifjiídott, de hiszen az álnokság csomója megvagyon oldva. A’ többit

bízzuk önnön vallására. Ha terhelve nem leszsz,

igen jó l, de én nem hiszem.

A’ Tiszt ezzel vissza menvén, így indittya

meg kérdéseit:

Kap. Neved?

Hab. Relli.

K a p . Honnan?

Rab. Olaszfalubul.

K a p. Nemzetséged ?

Rab. Az apám Velenczébül származott.

Miklós Urnái Csesznek várában alakos volt.

K a p. Hogyan származtál által Olaszfaluba ?

Rab. Az ország pusztulásakor az apám vitte

oda lakását attyafiaihozK a p. Kik irtották ki Miklóst, és Nemzetségét ?

Rab. Azt én nem tudom. Akkor a’ világon

sem voltam.

Kap. Mert járnak Csesznekvárában a’ lovas

lelkek?

Rab. Azt az apámtul kellene kérdezni, ki

már nem el.

Kap. Hát te nem vagy közöttük?

Rab. Azt te tudod, szükségtelen kérdened.

Kap. Még egyszer kérdem, mire valók •

azok a’ lélekjárások , hitegetések, környék csalások ?

A’ rab erre a’ kérdésre megrázkódék, és eggy

üdéig halgatván; ah asszony — úgymond — vesztél volna anyád méhében , és én is veled eggyütt;

bár soha napfényt ne láttunk volna ! — Vagy

mért nem jutott jobb feleség? — De te apám ,

te vagy minden szerencsétlenségemnek alapgerendgye.

Kap. Ez homályos. Akarom, hogy világosan

szólly.

R a b. Látom , hogy elvagyok veszve. Lelkem

kénszerít, hogy mindent megvallyak. Az apám

volt Miklós Lrnak, jólévójének gyilkosa. O

tanított engem a' szemfényvesztésben, és alakosságban , de mellyet én csak tréfából űztem;

szegény boldogult anyám! be sokszor megjö-

vendölted! Apám elhalt a’ társaságban nem

volt, ki hijánnyát kitölthesse minden , minden

reám szavazott. En tudom, miképp állottam

ellent de feleségem!------mit szóllyak többet?

Ka p. Élik vagytok társak ?

K a b. Csesznekbül tizen. Oszlopbul öten ;

Olaszfalubul is annyan.

Kap. Társotok-e a’ Cseszneki csapos?

R a b . Semmi köze velünk.

Kap. Mentetek-e minden éjjel a’ várba?

Rab. Csak fölötte roszsz időben nem : de a’

trombitás ekkor is végig nyargalta a’ falutK ap . Lakik-e valaki a várban ?

R a b. Senki sem.

Kap. Hát a’ toronyban ?

Rab. •••• Áh, ott lakik •• eggyszerencsétlen leány.

K a p . Mennyi üdeje ?

Rab. Hat esztendeje már.

K a p. Hogyan került fogságba ?

Rab. Én akkor nem voltam jelen. Cseszneki

társaim fogták el szüleivel eggyütt, kiket az

istentelenek megöltek , a ’ gyönge leánykát

pedig elzárták.

Kap. Mit akartok vele ?

R a b. Eladni eggy Ragiízai Szerecsenynek,

ki a’ tengeren által rabkereskedést űz, de maga

kepeben Beszprémben eggy Zsidót tart, kivel

már régen alkuban vagyunk vártuk is étet é

napokban. Meglehet, hogy ma, vagy holnap eljő.

K a p. Tudod-e lakását.

Rab. Tudom.

Ka p. Hogyan lehet férni a’ toronyhoz?

Rab. A’ várbul földalatti bolt által, mellyre

vaskapu szolgál.

Kap. Kire van bízva?

R a b. A’ Cseszneki erdőkerülőre. Annál vannak a’ kulcsok is.

Kap. Hol vetted ezt a’ pergament levelet ?

Rab. Az apámrul maradt rám.

Kap. Hol vette az apád ?

Rab. A’ vár dulásakor tette magáévá.

K ap it Tudod-e olvasni, és mi hasznát

veszed ?

Rab. Olvasni nem tudom, csak hitegetésül

hordozom magammal, hogy az emberek imádkozni gondollyanak.

Kap. Imádkozni máshol kell, mért ültél az

ut mellett.

Ra b . Az utazókat kikeinleni. Csesznekig ki

vagyunk osztva, minden napra hatan.

Kap. Mit csináltok az utasokkal ?

Rab. A’ gazdagabbakat megüllyük, és kifosztyuk, a’ prédát a’ várba hordgyuk, és esztendőben kétszer elosztyuk.

Kap. Kik voltak azok, kik a’ foldbülleiekképpen fölbujtak, és hogyan történt?

Rab. A’ Cseszneki biró veje feleségestül.

Azon a’ helyen, hol azok fölbujtak, tágas verem vagyon ásva, mellybe a’ lélekszemélyek

elkészülve leereszkednek, és eggy deszka polczon

csigákba vágd kötelekkel fölvonatnak.

Kap. Hát az égdörgés hogyan volt követve ?

Rab. Azt eggy arra tanult legény dobbal

követte.

Kap. És a villámlást? kígyókat a falon?

Rab. Az az én készítményeim kénkoves

szerekkel. A’ falon mászó állatok általlátszó,

’s kifeszített vászonra vágynak föstve, mellya

faltul annyira van állílva,hogy közötte a’gyulladó szerek éghessenek. Eggyik társ pedig a’

vásznot ingattya, hogy a’ föstött képek mozgást

mutassanak.

Ka p. A’ torony ablakai hogyan világítattak ?

Rab. A’ fölső ablakok között, serpenyőben

a’ szurkozott kóezot a’ kerülő gyújtotta e l ;

hová őtet állépcsők vezették.

Kap. Tettétek-e ezt mindennap?

Rab. A’ készület mindennap meg vagyon,

de az elgyujtás nagyon ritkán.

Kap. Mikor én ott voltam, mért történt?

Rab. Mint hadi embereket, és azonkívül

üreseket megölni nem akartunk, hanem csak

megijeszteni, hogy a’ félelmet terjesszétek.

Kap. Tudtátok-e, hogy Csesznekben vagyunk?

Rab. Még azon éjjel, mikor jöttetek, eggy kém

által. Fölmenni pedig magamláttalak benneteket,

mert a’ csapházat egész nap titkon vigyáztam.

Kap. Hová lett az eggyik legényem ? talán

megöltétek ?

Rab. Nem öltük meg, hanem azon éjjel az

erdő közepére kocsin küldöttük e l, és szabadon

bocsátottuk.

A’ Kapitány itt véget szakaszolván a’ valla-

ásnak , az Olaszfalvi czimboratársoknak neveiket följegyezvén , és az Apátot kérvén, hogy

azokat földes úri hatalmával , és Zirczi embereivel fogassa e l, maga kis hadával Csesznek

felé indult, s a’ lábtókat, mint már a’ toronyhoz nem szükségeseket lerakván , a’ szekereket

maga után rendelé, a’ rabot pedig vitézei közbe

főglalá. Az Apát a’ kihalgatas végével a’ Tisztet

vendégeivel eggyütt tiszteségesen megvendé-

gelve bocsátá-él. Maga pedig Kelli vallását

önnön füleivel hallván, iszonyodását nem tudta

mérsékleni, és még az napon az Olaszfalvi

gonosztevőket öszszefogatván , a ’ Beszprémi

Ispán elejbe szállította.

Relli mondása igaz volt. Csesznekig három

zsivánt fogtak, kik mind az ut mellett üldögéltek

ven koldusok képében. Az eggyik némának, a

másik vaknak, a’ harmadik sántának tetette

magát, es hangos torokkal kiáltozták az irgalmasságot, az angyalok országát, es a’ mennyei

paradicsomot. A’ Tiszt eszébe tartá ugyan a’

Beszprémi Ispán parancsolattyát a fogoly szabaditásrul, és a’ falu lezárlásárul: de mivel a’

körülállások igen is megváltoztak, ő is taná-

csosnak (artá magát azokhoz szabni, és alkalmatosb rendeléseket tenni. Mert ha, így vélekekedett., ha a' torony rabjával siet, a’ titok él

lészen árulva, és a? czinkosok elfognak ugrándozni. Ez okbul első gondgya volt a’ torony

kulcsokat magához venni, azután a’ falut meglepni , és vitézeivel egyszerre elönteni, Rellit

kelle kalauznak választania.

A ‘ szándék takarására nem lehetett kedvezőbb üdő. A’ köd olly sürű lett, hogy két

lépésnyire alig lehetett valamit külömböztetni.

A ’ kerülő háza legvégső volt a’ faluban ide

küld a Kapitány három legényt, hogy a’ kulcsokat átvegyék, a gazdát pedig, és gazdaszszonyt

megkössek. Hozzájok volt adva Relli is. A’

kerülő nem volt hon. Az aszszony elrémül a’

szokatlan vendegek látására, annyival inkább,

mivel Rellit közöttük komor ábrázattal, lesütött

szemekkel láttya. „Ide a’ torony kulcsokkal!“

szóll az egyik vitéz. „Nem nem tudom nem

láttam“, akadozva felel az aszszony. Ide a’

kulcsokkal, hangosan mondgya a ’ vitéz , és

mellyéhez feszíti láncsáját. Add oda, Relli is

közbe szolig add oda Krisztina, oda vagyunk!

A’ kerülőné tántorogva megy a’ szökrenyhez,

és kivevőn a’ három öszszekötött kulcsot által

adá a’ mi meglévőn, az asszony megkötözve

két legénynek őrzésére bizatik, a’ harmadik

Rellivel és a’ kulcsokkal viszszatér a’ Kapitányhoz.

Ez általvévén a’ kulcsokat, leereszkedik a’

faluba, megparancsolván Rellinek, hogy a’ csapat előtt menvén, a’ bűnösök házait kimutogassa , minthogy illy vastag homályban a’ távulbul adott jelek nem tehetnének kívánt szolgá-

latot. Nem került bele eggy óra , minden bűnös

kézén, és kötve volt. Az aszszonyok, gyerekek

jajgatásait, a szaladozásokat, panaszokat, ártatlanok bámulását, kiválva a’ csaposnak szem

meregetéseit el lehet gondolni. A’ rabok mind

a’ község házához vitettek, és tizenkét legény

hagyatott őrizetül, a’ többi a’ rend föntartására

eggy csapatban , ennek utánna következett a’

várbeli szerencsétlennek megmentése.

Ha valahová, ide főképpen kivántatott kalauz. Mivel pedig a 'leány gondviselése a'kerülő

tiszte volt, ennek pedig mostani hol létét felesége bémondani nem tudta, a’ Tiszt a’kerülőnét

választá. Annyival inkább , mivel, ez asszony

lévén , a’ leány első rémülését így gondolta

megelőzhetőnek, és elkerülhetőnek. A’ megtörténhető eseteknek meggyőzésére jónak - állitá

hat legényt maga mellé venni, mi csak ugyan

szerencsésen óvására esett. Valamint a’ várba

mentek, ámbár égő lámpással, de a’ vár falak

köztt élesztett tűz, mellyet négyen körül ültek,

a’ lámpás világítását szükségtelenné tette. Az

aszszony fölkiálta: „ember oda vagyunk“, és a’

melegülők fölugráltak. Érté a’ Kapitány az

aszszonyi czélozást, „kössétek meg mondá,

legényeikhez fordulva a’ mi meglévőn, az aszszonyt rimánkodásai közben is a’ kalauzkodásra

szorongatá. Az első ajtót eggy kulcs zárta,

inellyet Krisztina kiválasztván három közül, és

az ajtót megnyitván , a’ földalatti bolthajtásban

mentek. Következett a’ második ajtó. Az aszszony a két lakatot megnyitván, a’ Kapitány

parancsolattyára, mint ismerős a’ fogolyhoz bé-

lépvén, semmi változást nem okozott de a’

tisztnek beleptére .elájulva ágyára rogyik.

Vida az ágy előtt állva , baráti hangon

megszóllamlik : „Eszmélkedgyél föl Magyar

szűz! szabadítod áll előtted. A’ fogoly nem

változik.

„Elvégzó'dött rabságod folytattya a Kapitány, „ébredgy föl, és ne félly.

A’ fogoly még most is meredve fekszik

ágyán. Ez alatt a’ Tiszt eggy fordulattal körül

nézvén, a’ fal kormait kivéve, mindent takarítva , és csinosan lá t, sokkal inkább , mint eggy

valóságos tömlöczben gondolhatá. Az ágy tisztességes. Eggy faszék, asztal, viselő öltözetek

fogasra aggatva.

„Ebredgy föl, ismétli a’ Kapitány, ébredgy

föl ártatlan, és jöjj vélem a’ régennem élt szabad levegőt szívni ; ez az est utolsója rabi napjaidnak , és hoszszú szenvedésednek. A’ legbátorságosabb kezekben találod magadat.

A’ fogoly fölveti szemeit, és, ah! fohászkodva mondgya: ,,én is kísértetek között vagyok-e ebben — ebben a’ kísértő várban.

Jámborok köztt vagy, felel a’ Kapitány,

ne háborkodgyék szived , eljött mentséged órá-

ja ; jer velem. A’ szűz föleszmélvén, Istenem!

melly tündérségeket kell látnom ; feleié legbádgyattabb hangon.

,,Est vagyon, fölváltya a’ Kapitány; ne

késsünk, hanem jer velem, sorsod elvagyon

végezve , és minden , valami illet javadra

fordul.

„De hová, kérdezi a’ rabszüz; hol vagyon

hárfám ?“

Feleli a’ Kapitány: „éjjeli szállásodrul gondoskodtam , melly ennél tisztességesebb hárfád .

és mindened, körülötted leszsz tedd le agsá-

godat.“

A’ Kapitány három legényét beinti, és a’

szerencsétlen, vagy már szerencsés leányzónak

mindenét kihordatván, mivel a’ járásiul már

elszokott, két vitézei által eggy takarékos, és

csinosan elrendeltt szobába vezette. A’ várban

megkötözött három gonosztévőt, kik Oszlopi

társak voltak, és a’ kerülőt a'többi czinkosokkal egybe rekesztetvén, az őrizetet megerősí-

tette , ’s egyébb szükséges intézeteit megtévén ,

a’ leánynak bátorítására viszsza ment.

A’ szűz most volt tizennyolczadik esztendejében. Közép termetű, szöghaju, kerekded képű,

de a’ hoszszas elzárásban kissebbkori kellemetesen piruló arczáját liliom fehérség cserélte föl

de még így sem volt tetszetten, mert testalkatásának idomsága, eggyszerű magatartása, ’s

lelkének még el nem alutt nemessége a’ szá-

natosban vetekedve kínálkoztak

Többek jelenlétében éri a’ Kapitány a’

még most is komor, és félékeny szüzet, hogy

viszontagságát elején kezdve beszéllné el mert

lelke a’ szomorií történetnek megtudására szinte

szorongatva vágyódott. A’ leány így kezdi:

„Ah vitéz! angyala eggy mindenétül megfosztott árvának, bár ne kívánnád , hogy soha

be nem hegedhető sebeimet ennen magam szaggassam föl — de nem lévén egyebem , a’ mivel

nemes szivednek fizessek, elbeszéljem azt a’

gyászos esetet, mellynek leverő emlékezete

már régen gyötör. Talán így lelkem is könnyebbedik.“

„Lőrincz, ama dús magyar birtokos volt az

apám Ernyőfalvában, kit, mondhatom, hogy

kévéssé ismérhettem , mert szüntelen táborban

tartózkodott, és ah , bár ott maradt volna!

Oldamúrt, a’ híres pusztító Kán vezért az országból kivetvén, haza jö tt, ekkor ugyan kimondhatatlan örömünkre, de nem sokkal utóbb

vesztünkre. Végezvén háza körül némelly inté-

zéseit, eggy gyönyörű alkonyaikor atyai öléhez

szorítva, „itt az üdeje édes Adelhajdom, mondá,

most vagy a’ tizenkettedikben; itt az  üdeje,

hogy tanulásra adgyalak. Annya te ! készítsd

öszsze viselőit, elviszem leányodat a’ Beszprémi

Apáczákhoz holnap korán indulunk. Tégy szapora előmenetelt edes leányom , mert ettül függ ,

hogy hamarább viszszahozzalak.

„En mintha megéreztem volna a’ fejünk

fölött lebegő gyászos következést, egész testemben borzadni, és remegni kezdettem, az

anyám pedig sírva fakadt. Ne légy olly kegyellen , szepegve mondgya szegény anyám ,

hogy eggyetlen leányomat szivemtől elszakaszd.

Te is keveset vagy hon , puszta leszsz laká-

som , ha Adelhajdomat sem látom körülem.

De a" nevelésre bele száll az apám , a’ nevelésre

édes feleségem ! inkább kell ügyelni, hogy sem

az aszszonyi pilyezgésre. Az anyám meg nem indulva látván apámat, még csak eggy esztendei

várást, azután félannyit kért, de nem nyerte meg.

„Följött kegyetlen sorsunk napja. En még

eggyszer végig futék az udvaron, mintha vala-

melly meg nem fejthető ösztön bucsuzásra kénszerített volna, ’s mindent, mintha ködbe volt

volna merülve, olly homályosan láttam, és a’

hideg kezdett borzogatni. Viszsza menvén, az

anyám keblére dűltem, „ne ereszsz el kedves

anyám ! sírva kértem őtet ne ereszsz-el, —

az útban halok meg, — beteg vagyok. — Szegény boldogult anyám ! mennyit könyörögtél hí-

jába ! — Az apámnál el volt tökélve az utazás,

és csak az lett megengedve, hogy az anyám is

elkésérhetett.“

„Be vagyon fogva, mondgya az apám jertek.

Mi sírtunk, és mentünk. Utolsó volt ez a’ hárfa,

mellyet dajkám a’ kocsiba föladott, és én meg-

öleltem , mintha éreztem volna, hogy nem sokára

egyedül ez leend szerencsétlen sorsom baráttya.

„Már déltájban bényelt bennünket a’ Bakony rémítő sűrűsége, ’s a’ vadonság, és az

ereszkedő köd az én szivemet félelemmel tölté

el. A’ vár mellett által menvén, szegény boldogult apám , nem tudom, mi ijesztő történeteket

emlegetett a’ pusztuló helyiül, ’s ez alatt eggy

völgybe ereszkedtünk le. Már a’ másik hegyre

kezdettek lovaink kapaszkodni, mikor egész

eggy esoport rút képű fordított bundába öltözött

emberek ránk rohantak. Mingyárt az első,

kocsisunkat nyársolta keresztül. Nehányan a’

szökdöző lovakat fogták. Apám leugorván, a’

legközelebbiket kardgyával úgy csapá arczul,

hogy megtántorodott de mi haszonnal ? Eggynek

a’ sokaság ellen győznie , Sámson erőt kivánt.

Hátrul egy undok embervad fejszét süllyesztett

fejébe, és az áldozat, kit a’ kún láncsák, és

nyilak nem találtak, haramja kéz által dűltél!

É n , és anyám sikoltottunk, életünkért rimánkodtunk de a’ könyörülni nem tudó sziklánál

sziklább gyilkosok lerángatván bennünket, anyá-

mat láttámra megölték, és apám testével eggy ütt

az uttul nem meszsze berkek közé vetették

engem pedig az erdő belsejébe hurczolván , napszállat utánnig ott tartottak, és az égnek, ’s

erdőségnek sötétségében nem tudom , miképp ,

’s merre azon tömlöczbe vezettek, mellybül te

nagy lelkű vitéz, ma kimentettél, A’ várnak eggy igen nagy, és különös

formájú üregében vélem megállapodván , hárfámat kezembe adák , hogy rajta pöngető ügyességemet megmutassam! En nem tudom,hogyan

lehetett , hogy szívemnek akkori vérzésében,

búmnak föláradásában húrjaim hangozása kedvességet nyert. Meglehet, hogy a’ vad füleket

a’ vétkes pöndítések is érdeklették. „Köszönd

hárfádnak volt a’ felelet, és elhurczoltok. Már akkorra, valamit most zárhelyemben

láttál, minden ott volt; az ágy , az asztal, szék ,

hárfám és öltözeteim. Én mindennapon vártam

halálomat, és most is megfoghatatlan előttem,

mért hogy sem élelemben, sem tiszta ruhában

szükséget szenvednem nem hagytak. Az az aszszony ki most utóllyán hozzám bejött, volt gondviselőm , és senkit mást elzáraíásom másod napja

olta nem láttam- O gyakran vigaszfalt szabadulásom reménnyével, de mi szándékkal voltak

felőlem, soha ki nem tanulhattam. Rabságom

második napján a’ gyilkosoknak egyike ablakaimat úgy befalazta, hogy csak kisded szellőző

lyukat hagyna kétfelül, ’s nem lévén világosságom, a’ nappalokrul, ejjekrül, és esztendőkrül egyebet nem tudhattam , mint a’ miket az

aszszony szájábul hallottam. — Bocsássd el őtet

áldott vitéz , mert valóban testemnek lelkemnek

gyámola volt ő.

A’ beszálló igen elbádgyadt, ás szemeit az

álom kezdá csukdozni azárt a’ Tiszt őtet a’

házi asszonyra bizván, maga foglyait, ás legé-

nyeit megtekinteni elment, ás hajnalig viszsza

nem jött. Ekkor tiz legényt küldött Oszlopba,

titkos meghagyással a’ még hátra lévő kettőnek

elfogására, kiket parancsolattyára Zirczre tartoztak vinni, hol mind egybe jönnének. Relli

küldetett vélek. Ezek ki indulván, közel a’

faluhoz szembetalálkoznak eggy hajadonnyal,

ki tüzes nézésével köszöntvén őket, ügetett

inkább, mint ment.

„Honnan húgom illy hajnalban ? kérdi a’

tizedes. Hamar elsöprötted az ajtó elejét. Talán

csak nem keresel vőlegényt illy bűzös üdőben ?

hiszen lapáttal lehet hányni a’ ködőt.

A’ leány halgat, és megy.

T i z e d e s . Nem állanái meg, ha szépen

kérnélek ?

A’ leány nem száll, és szalad  de eggyik

legény utánna iramodván ? megállíttya. Elejbe

szöktet a’ tizedes, és folytattya nyomozását:

„Mondd meg, honnan jöszsz ? máskép halál

a’ fejeden-“

L e á n y . Oszlopbu!. De midőn ezt mondá,

olly fehér lett. , mint a' csapott fal,

T i z e d e s . Hol van lakásod ?

L e á n y . Csesznekben.

T i z e d e s . Mikor mentél Oszlopra ?

L e á n y . Az éjjel.

T i z e d e s . Mi keresetben jártál ?

L e á n y . Semmiben.

T i z e d e s . Ki éjjel, illy ködben a’ szomszéd

faluba semmiért megy, sültt bolondnál egyébb

nem lehet. Ne tétovázz  neked ott szeretőd van.

A’ leány elpirul.

T i z e d e s . Se ide, se oda szólly igazán!

te hírvivő vagy. Mt történt?

A’ leány szótalanul fához hasonló merevedtségben földre szegzett szemekkel áll, és

melyet sóhajt. De Kelli feleli, hogy a’ vitéz

okkal gyanakodik, mert a’ leány valóban eggy

ottvaló fiatallal szövetségben van, ki a’ titkos

társasághoz tartozik, és szorongatva lévén,

mindent kivallott. A’ tizedes megérté azt is ,

hogy a’ czinkosok tudósítottak lévén veszedelmekről , félre állottak; megköttetvén tehát a’

hírmondót, véle eggyütt viszszafordult, és Kapitányának a’ dolog folamattyát előszámlálta.

Már nappal volt. A’ Tiszt Lőrincz árváját

jól betakarva tisztes késéret mellett Zirczre

küldötte, és az Uraság számadójánál leszállí-

tatta. Ezután rabjait párosán öszszelánczolván ,

megindítá. Valóban közttökvolt a’ sebhelyes is,

kit Lőrincz megbillyegezett. A’ leányt elgyöngülése miatt Zircznél tovább vinni veszedelem

nélkül nem lehetett, de aggság nélkül elmaradhatott, mert legjobb kezekben v olt.

Vida rabjait a’ Beszprémi Ispán elejbe állítván , és küldötségérül számot adván, még a’

Ragúzai Szerecseny bérlett Zsidóját keresteté föl,

ki éppen a’ leány váltság árrát olvasgatá, szándéka lévén másnapon értté menni. Az Ispán

ezt, és a’ többi bűnöst a’ Törvény birájinak

kezek alá bocsátván, a’ két elugrott után nyomozást rendelt. Vida is Beszprémi dolgait vé-

gezvén viszsza sietett. Zirczen az Apát tulajdon

alkalmatosságát ajánlá Vidának, hogy azon

Adelhajdot Ernyőfalvára késérhesse. A’ leány

ellenmondás nélkül megismertetvén, a’ Megye

Ispánnya Lőrincz jószágát fölmenté a’ záraiul,

melly alá a’ birtokosnak eltünésétül , és még

eddig nem tudott hollététül fogva vetette és

hatodfél esztendei jövedelmével eggyütt az árvának álfaladta. Vida és Adelhajd egybe keltek. A’ mennyegaő Ernyőfalván ünnepeltetett,

és a’ boldog feleségnek boldog férje a’ Szittya

hősök között soká jeleskedett. O volt eggyik

késérője Ágnesnek, Illáik András Királyunk

kegyetlen özvegyének az ország széleire. I,

Károly alatt az Oláh háborúban harczolván

Bazarád ellen, a" Király mellett viaskodtában

tévé le dicső életét, mflilyet csak annyiban

böcsült, a’ mennyiben hazájának szolgálhatott.

— íme a’ kisértő lelkek!

HORVÁT ENDRE

(forrás: www.arcanum.hu)